A magyar szerelmi líra legismertebb versét, a Szeptember végén-t mindenki ismeri.
1846 szeptemberében találkozott először Petőfi Júliával, napra pontosan egy évvel később házasodtak össze, és napra pontosan 22 évvel később temették  el  — 39 éves korában — azt a nőt, akit akár költőként vagy az Andersen-mesék magyarra való fordítójaként is ismerhetnénk.
De nem ismerjük, az ő életét két év határozta meg.  A Petőfi mellett eltöltött két esztendő.

Keszthelyen az Újmajorban született. Apja, Szendrey Ignác, a Festetics-birtok tiszttartója volt. 1838 és 1840 között Mezőberényben, a Wenckheim kastélyban működő leánynevelő intézet tanulója, 1840 és 1844 között Pesten folytatta tanulmányait. Ezután Mezőberényben, a Celestim kastályban működő leánynevelő intézet tanulója lett.

1846. szeptember 8-án ismerkedett meg Petőfi Sándorral a nagykárolyi megyebálon.

1847. szeptember 8-án, egy évvel megismerkedésük után összeházasodtak Erdődön. Petőfi Sándor tisztelte és becsülte George Sandot, a különc írónőt, aki Júliára is nagy hatással volt. A fiatalasszony egyike volt azoknak, aki akkor, abban az időben szoknya helyett rendszeresen nadrágot viseltek.

„Az erdődi George Sand tehát teljesítette küldetését Petőfi mellett, szinte a görög mitológia kérlelhetetlenségével, kokárdával, vörös övszalaggal, vörös frígiai sipkával követte a férjét, míg az sorsához el nem érkezett.
A rövid hajú, férfiruhás, szivarozó, szabados, végzetes Júlia azonban csak addig érdekel minket, míg a Petőfié volt.” (Ady)

A pár nászútját Koltón a Teleki kastélyban töltötte el.

Szendrey Júlia 1848. elején lett állapotos. Március 15-én ő varrta és tűzte Petőfi Sándor mellére a később ismertté vált kokárda első példányát (ezt a párizsi trikolór mintájára készítette.) Petőfi naplójában olvasható, hogy felesége ezen a napon piros-fehér-zöld főkötőt varrt magának, miközben ő a Nemzeti dalt írta. Állapotossága miatt azonban nehezen viselte az egyedüllétet. Zoltán fiuk 1848. december 15-én született meg.

Petőfi Sándort 1849-ben látta utoljára. Halálhíre után Kolozsvárott, majd apjánál Erdődön élt és megpróbált információkat szerezni férjéről. 1850-ben Horvát Árpád történész, egyetemi tanár, az MTA levelező tagjának felesége lett. Második házasságát nemzeti felháborodás kísérte, Arany János ezek után írta meg a "A honvéd özvegye" művét.

1856-ban Magyarországon Andersen meséi először nyomatatásban az ő fordításában jelentek meg, olyan mesékkel, mint „A császár új ruhája” vagy a "Rendíthetetlen ólomkatona". Ezekben a fordításokban bátran használta a korabeli magyar gyermekfolklór elemeit is.

Az új házasságában három gyerek született. A Petőfivel kötött házasságából született Zoltánnal nem törődött, mert nem szerette, hogy annak természete apjára ütött. A fiú vándorszínészkedett, verseket írt (ezt aztán korai halála után Déri Gyula jelentette meg).

Júlia 1866- ban új férjétől is különvált, Pesten egy Horánszky utcai (akkor Zerge utca) házban halt meg. A Kerepesi temetőben közös sírban nyugszik férje szüleivel és Petőfi Istvánnal, Sándor öccsével.
"Petőfi Sándorné, Szendrey Júlia, élt 39 évet."

Ha a szabadságharc bukása után Szendrey Júlia börtönbe kerül, meghal vagy esetleg zárdába vonul, később az egész nemzet a fellegekig magasztalta volna. De a sorsa az lett, hogy egy nemzet szórta rá szitkait. Nem kevesen azok közül, akik annak idején támadták a költőt. Vannak, akik úgy vélik, bármilyen szép is Petőfi szerelmi lírája, mégsem az igazi, hiányzik belőle a fájdalom, az önsanyargatás a kínlódás. Hiányzik, Júlia mellett eltöltött két éve alatt nem ismerhette meg ezeket az érzéseket...
Aki már elment, azt nagyon könnyű szeretni. Júlia akkor szerette Petőfit, mikor kellett, mikor annak szüksége volt a szeretetére. Mellette állt, mikor Kossuth, Klapka vagy Mészáros Lázár oktatták ki, társa volt a kudarcos választás bukásban is. Soha nem zavarta, hogy nem hozzá íródtak a híres sorok: „Fa leszek, ha fának vagy virága...” És valóban megszűnt valaha is szeretni a költőt?

Behunyt szemmel ült a karosszékében Szendrey Júlia, hallgatott s érezni lehetett, hogy több szó már nem hagyja el az ajkát. Feje kissé féloldalra billent. Nem tudni, elaludt-e, de aki ránézett, csak arra gondolhatott, hogy álmodik.
Óvatos mozdulattal, nesztelenül felállt helyéről a két vendég. Lábujjhegyen hagyták el a szobát. S hangtalanul húzták be maguk mögött az ajtót.
— Szegény asszony — szólalt meg távozás közben a kis Júlia. — Úgy sajnálom őt.
— Te sajnálod? — csendült fel Zsuzsa hangja. — Én irigylem. Van-e nő, aki szebb élettel dicsekedhetik? Petőfi Sándor felesége lenni!
— De Petőfi Sándort elveszíteni!
— Nem vesztette el. Nem veszthette el. Ott él a szívében halhatatlanul.
— Mindnyájunk szívében ott él.
— Igen, minden magyar szívében. S míg magyar szó hangzik, Petőfi szellemével együtt ott él a szívekben Petőfiné Szendrey Júlia is.

Forrás:
Pál Anna: Két boldog esztendő és Szendrey Júlia naplója
Wikipédia