I. Napóleon francia császár A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

I. Napóleon
Napóleon császár dolgozószobájában a Tuileriák palotájában
Titulusai	A franciák császára Svájc közbenjárója A Rajnai Szövetség protektora Itália királya
Franciaország császára
I. Napóleon
Uralkodási ideje 1804. március 20. – 1814. április 6. 1815. március 1. – 1815. június 22.
Koronázása	Notre-Dame székesegyház, Párizs 1804. december 2.
Elődje	XVI. Lajos
Utódja	XVIII. Lajos
Életrajzi adatok
Uralkodóház	Bonaparte
Teljes neve	Bonaparte Napóleon
Született	1769. augusztus 15. Ajaccio, Korzika
Elhunyt	1821. május 5. (51 évesen) Szent Ilona
Nyughelye	Invalidusok dómja, Párizs 1840. december 15.
Házastársa	Joséphine de Beauharnais
Házastársa	Mária Lujza
Gyermekei	II. Napóleon
Édesapja	Carlo Buonaparte
Édesanyja	Letizia Ramolino

Bonaparte Napóleon, teljes francia nevén Napoléon Bonaparte, eredeti olasz nevén Napoleone di Buonaparte, ragadványnevein a korzikai vagy a kis káplár (Ajaccio, Korzika, 1769. augusztus 15. – Szent_Ilona, 1821. május 5.), francia tábornok, hadvezér, politikus. 1799–1804-ig Első Konzul, 1804–1814/15-ig I. Napóleon (franciául Napoléon I^er) néven a franciák császára (Empereur des Français), az európai történelem egyik legkiemelkedőbb alakja. A világtörténelemben a leghíresebb és legtöbbet emlegetett hadvezér, a hadvezetés máig élő ikonja. Eszméje Nagy Sándorét váltotta, aki Napóleon után a leghíresebb hadvezér még ma is a világon. Emellé mind a mai napig a leghíresebb francia, ugyanakkor leghíresebb korzikai is.

A pápával kötött konkordátuma, valamint közigazgatási, katonai, oktatási és jogi reformjai döntő hatást gyakoroltak a francia társadalom fejlődésére. Seregei alig több mint egy évtized alatt majdnem minden európai ország ellen harcoltak, gyakran egyidejűleg, és Franciaország uralma alá vonták a kontinentális Európa nagy részét, hódítás vagy szövetség által. Sikereinek sorát a katasztrofális oroszországi invázió törte meg. Az ezt követő lipcsei vereség után 1814-ben a szövetséges hadseregek betörtek Franciaország területére, lemondásra kényszerítve Napóleont. Elba szigetére száműzték, de a következő évben visszatért, és száz napra újra magához ragadta a hatalmat. 1815. június 18-án a waterlooi csatában végső vereséget szenvedett. Hogy soha ne térhessen vissza, a nagyhatalmak az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona-szigetre száműzték, ahol 1821-ben bekövetkezett haláláig brit felügyelet alatt élt.

Fiatalkora 

Napoleone di Buonaparte néven született 1769. augusztus 15-én a korzikai Ajaccio városában egy nyolcgyermekes család második utódaként (Jozifenával kötött házassága okmányán azonban születési dátumként 1768. február 5-e szerepel). Korzika szigetét nem sokkal korábban vásárolta meg Franciaország a Genovai Köztársaságtól. A franciásabban csengő Napoléon Bonaparte nevet csak később vette fel, majd családjától is megkövetelte a névváltoztatást.

A korzikai Buonaparték toszkánai kisnemesi család leszármazottai voltak, akik a 16. században telepedtek le Korzikán. A családban mindig korzikai nyelven beszéltek. Élete végén, Szent Ilonán töltött száműzetésében is volt társaságában egy korzikai inas, akivel anyanyelvén tudott társalogni, hogy senki se értse. Édesapja, Carlo Buonaparte ügyvéd volt, akit 1777-ben Korzika képviselőjévé neveztek ki XVI. Lajos francia király udvarában. Napóleonra gyermekkorában leginkább édesanyja, Letizia Ramolino volt hatással. Szigorú nevelése segített megfékezni az ifjú Bonaparte izgágaságát. Egy bátyja volt, Joseph, többi testvére, Lucien, Élisa, Louis, Pauline, Caroline és Jérôme, fiatalabb volt nála. Napóleont a második születésnapja előtt, 1771. július 21-én keresztelték meg az Ajacciói Katedrálisban.

1778 decemberében még tíz éves sem volt, amikor édesapja magával vitte Franciaországba, ahol néhány hónapig az autuni kollégiumba járt, majd ösztöndíjasként május 15-én beíratták a Brienne-le-Château-i királyi katonai nevelőintézetbe. Öt évet töltött itt. Ahogy később Bourienne - iskolatársa és barátja - elbeszélte, Bonaparte rendkívüli képességekről tett tanúságot a matematikában, és ebben a tárgyban mindig osztályelső volt. Kitűnő eredményeket ért el a történelemben, a földrajzban és más tantárgyakban is, a latin és a német nyelv kivételével, nyelvérzéke nem volt. Írása viszont egyszerűen olvashatatlan volt és ez nem is változott. Az ekkor még harcos franciaellenes korzikai hazafi Napóleon sorozatosan összetűzésbe került iskolatársaival. Német tanára egy Bauer nevű férfi volt, aki idiótának és tehetségtelennek nyilvánította az ifjú Bonapartét. Miután 1784-ben befejezte a brienne-i iskolát, tüzér hadapródként a párizsi École Royale Militaire katonai iskola diákja lett. 1785 szeptemberében Laplace előtt tette le a tiszti vizsgát, és hadnaggyá (egyes források szerint alhadnaggyá) nevezték ki.

1786 januárjában lépett szolgálatba. A valence-i és az auxonne-i helyőrségekben szolgált 1789-ig, a forradalom kitöréséig. Ekkor sem hagyta abba a tanulást; sokat olvasott, elsősorban hadászati, harcászati és történelmi tárgyú műveket.

A forradalom időszaka

Bonaparte az arcolei híd csatájában (1796)
(A. J. Gros festménye)

Fokozatosan haladt felfelé a ranglétrán, 1792-ben századossá léptették elő. Többször is visszatért Korzikára, ahol hármas küzdelem alakult ki a korzikai nacionalisták, a royalisták és a forradalmárok között. Végül 1793 áprilisában családjával együtt Franciaországba kellett menekülnie, miután szembekerült a sziget elszakadásáért küzdő Pascal Paolival.

A korzikai Antoine Christophe Saliceti közbenjárásával Bonapartét megbízták a Toulont ostromló francia hadsereg tüzérségi osztagának vezetésével. A városban a republikánus kormány ellen tört ki lázadás, és Toulonban partra szállt egy brit hadsereg is. Bonaparte sikeres tervet eszelt ki: ágyúkat állított fel az Eguillete-hídra, ezeket a kikötőben álló brit hajókra irányította, menekülésre kényszerítve őket. Egy sikeres támadással a franciák visszafoglalták a várost. A rohamban maga Bonaparte is megsebesült, combját találat érte. Dandártábornokká léptették elő. 1794 elején az itáliai francia hadsereg tüzérparancsnoka lett. Zseniális terveivel magára vonta Közbiztonsági Bizottság figyelmét is. Augustin de Robespierre-rel, a forradalmár Maximilien de Robespierre öccsével szorosan együtt dolgozott. Robespierre bukása után Bonapartét hazaárulás vádjával 1794. augusztus 6-án bebörtönözték a antibes-i várba, de két hét után szabadon engedték. Hiába utazott azonban Párizsba, nem kapott újabb parancsnoki megbízást. Bátyja, Joseph 1794-ben feleségül vette Julie Clary polgárleányt. 1795 áprilisában Napoléon Bonaparte, ekkor még csupán „névtelen” tábornok, eljegyezte Julie húgát, Désirée-t.

A royalisták 1795. október 5-én (a forradalmi időszámítás szerint a IV. év vendémiaire 13-án) megpróbálták átvenni a hatalmat Párizsban a Nemzeti Konvent ellen. A teljhatalommal felruházott Barras Bonapartét kinevezte szárnysegédjévé, és a Tuileriák palotájában székelő Konvent védelmére gyorsan összetoborzott seregek parancsnokává. Egy fiatal lovastiszt, Joachim Murat segítéségével számos tüzérségi egységet szerzett (Murat később Bonaparte sógora lett). Az ágyúkat másnap a támadók visszaszorítására használta. Később azzal dicsekedett, hogy kartácstűzzel tisztította meg az utcákat, habár a harc erkölcstelen volt egész Párizsban. Győzelmei hírnévhez, gazdagsághoz segítették, és meghozták neki a Direktórium támogatását. Elsősorban Barras, a Direktórium elnöke vált Bonaparte lekötelezettjévé. A végrehajtó hatalmat gyakorló Direktórium Bonaparte tábornokot nevezte ki a honi hadsereg parancsnokává, így közvetlen rálátása nyílt a francia politikai élet fejleményeire. Élete minden szempontból gyökeresen megváltozott. Heteken belül romantikus kapcsolatot létesített a kivégzett Alexandre de Beauharnais vikomt özvegyével, Barras volt szeretőjével, Josephine de Beauharnais-val. Bonaparte tábornok sietve felbontotta eljegyzését Désirée Claryval, és 1796. március 9-én feleségül vette Joséphine-t, akinek néhai hitvesétől már volt két gyermeke: Hortense és Eugène.

Joséphine de Beauharnais

Az itáliai hadjárat 

Két nappal házassága után Bonaparte Nizzában átvette a francia „Itáliai Hadsereg” vezetését, és 1796. március 27-én sikeres hadjáratot indított Észak-Itáliában az osztrák és szárd–piemonti erők ellen. Győzelmet győzelemre halmozott és elfoglalta Milánót. Katonái Lodinál „a kis káplár” (le petit caporal) becenevet adták neki. Kiszorította az osztrákokat Lombardiából, és legyőzte a Pápai Állam hadseregét is. Mivel VI. Piusz pápa ellenezte XVI. Lajos király kivégzését, a Francia Köztársaság annektálta a Pápai Állam egyes területeit. Bonaparte ignorálta a Direktórium utasítását, hogy vonuljon Róma ellen, és fossza meg a pápát hatalmától. Egy évvel később azonban Berthier tábornok elfoglalta az „örök várost”, és február 20-án a pápát börtönbe záratta. VI. Piusz a fogva tartása alatt meghalt. 1797-ben Bonaparte Ausztria ellen vezette seregeit, és tárgyalásra kényszerítette a császárt. A Campo Formió-i békeszerződés Észak-Itália területének nagy részét a Francia Köztársaság uralma alá rendelte, Németalfölddel és a Rajna melletti területekkel együtt. Bonaparte ezután Velencébe vonult és megadásra kényszerítette a várost, véget vetve a Velencei Köztársaság ezeréves függetlenségének. 1797 végén Bonaparte az általa elfoglalt észak- és közép-itáliai területek nagy részét a csatlós Ciszalpin Köztársaságban egyesítette.

A nílusi csata
(L. Thomas festménye)

Napoléon Bonaparte és a Szfinx

I. Napóleon francia császár kedvenc lovának, a Marengo nevű Arab telivérnek a csontváza

Az itáliai hadjárat sikere nyomán Bonaparte franciaországi politikai befolyása is megnőtt. Két folyóiratot jelentetett meg, névleg seregei számára, melyeket azonban Franciaországban is széles körben olvastak. 1797 májusában Párizsban kiadta harmadik újságát, „Le Journal de Bonaparte et des hommes vertueux” néven. Az 1797-es évi választások megnövelték a royalista párt hatalmát, figyelmeztetve Barras-t és szövetségeseit a Direktóriumban. A royalisták Napóleont kezdték támadni itáliai fosztogatásai miatt. Bonaparte szeptember 4-én Augerau tábornokot küldte Párizsba, hogy államcsínnyel vegye át a hatalmat, és tisztítsa meg várost a royalistáktól (fructidor 18.). Ez ismét Barras és republikánusai kezébe adta a hatalmat, de Napóleon seregeinek a városban kellett maradniuk, hogy fenntartsák a rendet. Bonaparte decemberben győzelmes hódítóként tért vissza a fővárosba. Népszerűsége messze felülmúlta a Direktórium tagjaiét. A Direktórium – tartva Napóleon növekvő befolyásától – kinevezte őt az Egyiptom ellen készülő hadsereg parancsnokává.

Bonaparte következő hadjárata súlyos kudarccal végződött. Seregével Egyiptom ellen vonult, hogy a briteket elvágja Indiától. Málta elfoglalása (1798. június 10.) után Alexandrián keresztül Kairóba vonult, és 1798. július 21-én a „piramisok csatájában” legyőzte a mamlúkok hadseregét. A Horatio Nelson admirális vezette brit flotta azonban augusztus 1-jén a nílusi csatában legyőzte a francia flottát, így Napóleont elvágta Franciaországtól. Az Egyiptomban rekedt hadvezér folytatta az ország közigazgatásának átszervezését, a kíséretében lévő tudósok pedig az ókori egyiptomi kultúrát tanulmányozták. Miután az Oszmán Birodalom hadat üzent Franciaországnak, Bonaparte bevonult Szíriába. Akkónál azonban a brit parancsnokság alatt harcoló törökök visszavonulásra kényszerítették.

Eközben létrejött a második francia-ellenes koalíció, amelynek hadereje 1799 tavaszán visszaszorította az itáliai hadsereget. Emiatt Franciaországban zavargások kezdődtek a Direktórium ellen. Bonaparte tábornok – seregét Egyiptomban hátrahagyva, a rá vadászó brit flotta éberségét kijátszva – néhány hívének kíséretében visszatért Párizsba.

Korabeli angol karikatúra Napóleonról, ahogy Saint-Cloudban feloszlatja az Ötszázak Tanácsának ülését

Hazatérése után Talleyrand közvetítésével Emmanuel-Joseph Sieyès direktor tárgyalásokat kezdett Bonapartével a kormányzat megdöntéséről. Az államcsíny szervezői között volt Napóleon bátyja, Lucien, az Ötszázak Tanácsának október 23-án (brumaire 1-jén) megválasztott elnöke, Roger Ducos direktor, Joseph Fouché rendőrminiszter és Talleyrand. 1799. november 9-én (brumaire 18-án) a törvényhozó testületek ülését áthelyezték Saint-Cloudba, Párizstól nyugatra, és Bonapartét bízták meg a fővárost védelmező seregek parancsnokságával, miután az összeesküvők rémhíreket terjesztettek el a jakobinusok szervezkedéséről. Másnapra a képviselők rájöttek, hogy államcsínnyel állnak szemben, követelték, hogy Bonapartét helyezzék törvényen kívül. Bonaparte válaszul katonáival oszlatta fel az Ötszázak, illetve az Öregek Tanácsát, néhány képviselőt azonban visszatereltek a kastélyba, ahol utasításra határozatot fogadtak el: felállítottak egy ideiglenes, háromtagú konzulátust Sieyès-ből, Roger Ducos-ból és Bonapartéből.

Az Első Konzul

Bonaparte, mint Első Konzul
(Ingres festménye)

Első Konzulként lényegében katonai diktatúrát hozott létre. Óriási hatalom összpontosult a kezében: ő nevezte ki a minisztereket, a tábornokokat, a köztisztviselőket, a bírákat és az Államtanács tagjait.

1800-ban Napóleon serege élén átkelt az Alpokon Itáliába, ahonnan az osztrákok csaknem teljesen kiűzték a franciákat, míg ő Egyiptomban volt. A hadjárat balszerencsésen indult a franciák számára, mivel Bonaparte stratégiai hibákat követett el. Bár a Masséna tábornok vezette francia erőket az osztrákok Genovában ostromzár alá vették, az osztrákok ezzel jelentős erőforrásoktól estek el. Ennek, illetve Desaix tábornok utolsó pillanatban érkező erősítésének köszönhetően júniusban Bonaparte éppen hogy győzni tudott a marengói csatatéren. A lunéville-i béketárgyalásokon Bonaparte bátyja, Joseph állt a francia delegáció élén. Az osztrákok vonakodtak elismerni Franciaország újonnan szerzett területeit, ezért Bonaparte parancsot adott Moreau tábornoknak, hogy mérjen ismételt csapást Ausztriára. A Hohenlindennél elszenvedett vereség után az osztrákok végül meghátráltak, 1801 februárjában pedig aláírták a lunéville-i békét. Az angolokkal 1802-ben kötötték meg az amiens-i békét. A hálás francia nép 1802 augusztusában Napóleont örökös konzullá választotta.

Rendelkezéseinek java része túlélte a 19. század politikai változásait, ezek biztosították a modern Franciaország alapjait. A prefektúrarendszer bevezetésével erősen központosította a közigazgatást, jelentősen megerősítette a rendőrséget. Az adóbeszedés hatékonyságának növelése és a francia nemzeti bank, a Banque de France megalapítása (1800) révén stabilizálta az ország pénzügyi helyzetét. Az oktatást kiemelt közszolgáltatásként kezelte. A VII. Pius pápával kötött konkordátum (1802) az egyház és a forradalom kiegyezését jelentette, és a dokumentum lényegében elismerte a vallásszabadságot is. A katonai és polgári érdemek elismerésére – tekintet nélkül származásra és vallásra – létrehozta a Becsületrendet. 1804-ben vezette be a Code Napoléont (Code Civil, Napóleon törvénykönyve).

A császár 

I. Napóleon császári díszben
(Ingres festménye)

Itália királya
(A. Appiani festménye)

Az 1804-es Cadoudal–Pichegru-féle royalista-összeesküvés véres megtorlását és Enghien hercegének kivégeztetését követően a Szenátus felajánlotta Bonaparte tábornoknak a császári címet, és 1804. május 28-án kikiáltották a császárságot. 1804. december 2-án a párizsi Notre-Dame székesegyházban VII. Pius pápa jelenlétében Napóleon megkoronázta magát. A „franciák császára” családtagjainak (Lucien öccse kivételével) császári hercegi címet adományozott, legkiválóbb tábornokait Franciaország marsalljaivá léptette elő (1804), és híveinek új, császári nemességet hozott létre (1808). 1805 májusában Milánóban Itália királyává koronázták.

Napóleonnal szemben 1803 és 1805 között csak az erős hadiflottával rendelkező Nagy-Britannia volt képes ellenállást kifejteni. A császár 1804-ben hozzálátott az Anglia elleni invázió előkészítéséhez (boulogne-i expedíció). Azonban 1805. október 21-én Nelson a trafalgari csatában megsemmisítő vereséget mért a francia–spanyol hajóhadra, így Napóleon terve a szigetország meghódítására meghiúsult. 1805-ben Nagy-Britannia, Oroszország és Ausztria létrehozta a harmadik koalíciót, melyhez 1806-ban Poroszország is csatlakozott, létrehozva a negyedik koalíciót.

Napóleon megtámadta az oroszokat és az osztrákokat, és győzelmet aratott Ulmnál, majd Austerlitznél (1805). A poroszok Jénánál és Auerstädtnál (1806) szenvedtek vereséget, az oroszok pedig Friedlandnál (1807). A tilsiti béke után Napóleon lett Európa irányítója. Angliát a Berlinben 1806-ban kiadott kontinentális zárlattal próbálta térdre kényszeríteni.

A Birodalom 1811-ben.
Sötétlila: Franciaországhoz tartozó terület; Világoslila: Franciaország szövetségesei.

1809-ben lerohanta Spanyolországot és Portugáliát (félszigeti háború), ez azonban a lakosság ellenállása miatt véres és elhúzódó partizánháborúba torkollott. Az osztrákok által kovácsolt ötödik koalíció újabb támadást indított ellene, Károly főherceg vezetésével Aspern-Esslingnél komoly küzdelemre késztették (itt szerzett halálos sebesülést egyik legjobb barátja, Jean Lannes marsall), de Ausztria Wagramnál ismét vereséget szenvedett, így Napóleon Bécset is elfoglalhatta. Wagramot megelőzően Napóleon Magyarországra is betört és a győri ütközetben (amúgy igencsak könnyedén) legyőzte a magyar seregeket, így ő volt az utolsó, akivel a magyar nemesi felkelés összemérhette az erőit.

A Spanyolországban és Portugáliában elszenvedett kisebb kudarcok ellenére Napóleon 1810-ben hatalma csúcsára jutott, ám annak érdekében, hogy uralmát legitimizálja a többi európai uralkodó szemében is, saját dinasztiát kívánt alapítani. A hódítások révén létrejött csatlós királyságok rendszere, amelyek trónjain többnyire rokonai ültek, Spanyolországtól Lengyelországig, Itáliától Hollandiáig terjedt. Legfőbb vágya az volt,hogy fiú örököse legyen, ezért elvált Joséphine-től, aki nem tudott neki gyermeket szülni, és feleségül vette a 21 évvel fiatalabb, Habsburg-házból való Mária Lujza osztrák főhercegnőt, I. Ferenc osztrák császár legidősebb leányát. 1811-ben megszületett a trónörökös, Napoléon François Joseph Charles Bonaparte, akit azonnal Róma királyává nevezett ki.

Napóleon visszavonul Moszkvából (1812)

Időközben megromlott a kapcsolat Franciaország és Oroszország között. Néhány sikertelen megegyezési kísérlet után 1812. június 24-én Napóleon megindította a támadást Oroszország ellen. A mintegy 453 000  más források szerint akár 6-700 ezer fős Grande Armée átkelt a Nyeman határfolyón. Napóleon a francia hadsereg zömét elvitte és támogatásul szinte Európa minden sarkából gyűjtött csapatokat így Itáliából, Németország valamennyi államából, Spanyolországból és Portugáliából, Németalföldről, a Balkánról, Lengyelországból. Csatlakozásra kényszerítette az osztrák császárt is, annak serege révén magyar és cseh katonaság, sőt a magyarországi nemzetiségek is részt vettek az oroszok elleni háborúban. Oroszország elleni ilyen hatalmas invázióra legközelebb csak a második világháborúban kerül sor. Az oroszok egy ideig csak visszavonultak és a felperzselt föld taktikáját alkalmazták. Mihail Kutuzov, az orosz hadsereg főparancsnoka végül Borogyinónál felvette a harcot Napóleonnal. A borogyinói csatában (1812. szeptember 7.) egyik fél sem tudott kicsikarni döntő győzelmet, az oroszok ismét visszavonultak. Napóleon elfoglalta az égő Moszkvát, de a tél közeledte miatt visszavonulásra kényszerült. November végén a Brezina folyón való átkelésnél a Grande Armée maradványa is kis híján megsemmisült.

Visszavonulás a laôni vereség után (1814)

1813-ban minden addiginál szélesebb keretekben létrejön a Napóleon-ellenes hatodik koalíció. Napóleon 1813 májusában ismét diadalmaskodott az oroszok és a poroszok fölött Lützennél és Bautzennél. Nem fogadta azonban el azt az egyébként roppant előnyös feltételeket tartalmazó békeajánlatot, amelyet Ausztria ajánlott fel a prágai kongresszuson. Ekkor az Osztrák Császárság is csatlakozott a Napóleon-ellenes koalícióhoz. Hatalomra kerülése óta a legnagyobb kudarc a lipcsei ún. „népek csatájában” érte, ahol a Grande Armée – a szövetséges (szász, württembergi, hesseni) csapatok átállásai miatt – megsemmisítő vereséget szenvedett az egyesült orosz-német-angol-svéd haderőktől. 1814-ben a koalíció csapatai már elérték Franciaország határát. Kihirdették, hogy nem a francia nép ellen, hanem a császár ellen harcolnak. Márciusban elfoglalták Párizst. 1814. április 6-án marsalljai követelésére Napóleon császár Fontainebleau-ban lemondott a trónról fia, Napoléon François Joseph herceg javára.

A lemondási okmány

Napóleon elbai rezidenciája

Elba és a száz nap

A fontainebleau-i szerződés értelmében megtarthatta császári címét, saját királyságként megkapta Elba szigetét, a francia állam évi 2 millió frankot biztosított számára, és magával vihette 400 főnyi testőrségét.

1814. május 4-én érkezett meg Elbára. Azt nyilatkozta ugyan, hogy a világtól visszavonultan akar élni, de valójában nem nyugodott bele hatalma elvesztésébe. Figyelemmel kísérte az európai eseményeket, és úgy döntött, visszatér Franciaországba.

1815. március 1-jén szállt partra testőrségével Cannes-nál. Miközben átkelt az Alpokon, a republikánus érzelmű parasztok felsorakoztak mellette és Grenoble közelében az elfogására küldött hadsereg is átállt hozzá. Március 20-án már Párizsban volt. Visszatérése után a nép lelkesedése hamar alábbhagyott, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a visszatérés kudarcra van ítélve.

A waterlooi csata, Sadler festményén

Hogy megakadályozza a szövetséges csapatok találkozását, seregével villámgyorsan Belgiumba vonult. Itt 1815. június 16-án megverte a poroszokat. Két nappal később Waterloonál a Wellington herceg vezette brit-holland-belga csapatokkal csapott össze. Az öldöklő küzdelemben már-már sikerült felülkerekednie, amikor felbukkantak Blücher porosz tábornagy vezette csapatok. A kimerült franciák minden hősiességük ellenére súlyos vereséget szenvedtek a waterlooi csatában (1815. június 18.).

Párizsban a törvényhozás lemondásra kényszerítette a császárt (1815. június 22.). Napóleon a brit kormánytól kért védelmet, azonban nem engedték angol földre, hanem az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona-szigetre száműzték.

Szent Ilona szigete és halála 

Napóleon a HMS Bellerophon fedélzetén útban Szent Ilonára

Napóleon a HMS Bellerophon hadihajó fedélzetén 1815. július 15-én indult el Szent Ilona-szigetére, ahova 1815. október 15-én érkezett meg kis számú kíséretével. Szent Ilonán a Longwood House-ban élt haláláig.

Napóleon Szent Ilonán

A Longwood House

Napóleon sírja

A száműzetésben rendszeres napirend szerint élt, idejét beszélgetésekkel, sétákkal, valamint emlékiratai tollba mondásával töltötte. Itt halt meg 1821. május 5-én.

1840-ben François Ferdinand d’Orléans tengernagy, Joinville hercege, Lajos Fülöp király fia hazaszállította Napóleon hamvait, és Párizsban az Invalidusok templomában helyezték örök nyugalomra.

Halálával kapcsolatban felmerült az arzénmérgezés lehetősége. Az állítólag Napóleontól származó hajtincsekben az egészséges arzénszint sokszorosát mutatták ki, de ez származhat a korban divatos gyógyszerekből és a szintén divatos, arzéntartalmú hajápolószerektől, viszont amikor felnyitották a koporsóját Szent Ilonán, hogy hazavigyék, a testet teljesen épen találták. Az arzén meglassítja a szövetek bomlását, ehhez pedig nagy mennyiségű arzénnak kellett lennie a testében. Sokáig a gyomorrákot tartották halála okának, ennek lehetőségét még mindig sokan reálisabbnak tartják, de néhány tünettől eltekintve ez is kizárt, mert Napóleon a száműzetésben rendkívül meghízott. A rák krónikus soványságot idéz elő, az arzénmérgezés viszont járhat elhízással. Más feltételezések szerint szobájának a falát díszítő tapéta ragasztóanyaga gyengítette le a szervezetét, így influenza következtében hunyt volna el, de ezt a feltevést kevés történész osztja.