Édesapja Zsigmond szolgálatában állt, s a királytól kapta a családnak nevet adó Hunyad várát.

Zsigmond halálát követően belharcokban emelkedett a bárók közé, megszerezve a Szörényi bánságot, majd Albert halála után, I. Ulászló pártjára állt. Jutalmul elnyerték az erdélyi vajdaságot, a temesi ispánságot, és a nándorfehérvári kapitányságot. Ezzel Hunyadi az ország legnagyobb báróinak egyikévé vált.

Magyarország haderejének jelentős részét tartotta a kezében. E címekkel kötelességek is jártak, amelyek teljesítésével Hunyadi sosem késlekedett. Eredményesen vette fel a harcot a 40-es évek elején betörő török hadakkal.

1442-benn a váratlanul Erdélyre törő Mezid béggel szállt szembe, de Maroszentimrénél vereséget szenvedett. Rendezte hadait, harcba hívta a környék lakosságát, hogy elállják a foglyok ezreivel kivonuló török útját. Mezid seregét szétverték, a foglyok megmenekültek a rabságtól. Még ebben az évben vereséget mért, a Törcsváriszoros előterében a ruméliai beglerbégre, az európai török hadsereg vezérére. Hunyadi rendkívüli népszerűségre tett szert a magyar nemesség körében.

Hunyadi győzelmei támadásra sarkallták a királyt. A támadás mellett szólt, hogy a török erők keleten le voltak kötve. 1143 őszén indult útnak a 35 000 fős magyar, lengyel, délszláv haderő. Hunyadi remélte, hogy a török számára kedvezőtlen évszak is a segítségükre lesz. A cél Drinápoly, a szultán fővárosa volt. Nis közelében kétszer is legyőzték a török seregeket. Az év végén elérték Szófiát, de a tél, a magas hágók, és a szultáni főerők közeledése meghátrálásra kényszeríttette a keresztényeket. A visszavonulás során két alkalommal győzték le a nyomukban haladó oszmánokat. A hosszú hadjárat után a keleten még mindig lekötött török a drinápolyi békében (1444) komoly engedményekre kényszerült: kiürítette Szerbiát, átadva a várakat.

1444-ben a király és hunyadi 20 000 harcosával a Duna mentén tört előre; bevették Vidint, Nikápolyt, majd a tenger felé haladva Várnánál találkoztak a törökkel. A csata elveszett. A legnagyobb baj az volt, hogy az ország ismét király nélkül maradt.

A magyar seregek a vártnál nagyobb erőkkel kerültek szembe, mivel a szövetséges keresztény hadak nem akadályozták meg az ázsiai hadak átkelését Európába. A kétszeres túlerővel szemben a fegyelmezett magyar páncélos lovasság Hunyadi vezetésével kezdetben sikert ért el. De amikor a fiatal uralkodó kíséretével együtt megtámadta a szultánt őrző janicsárokat, híveivel együtt lemészárolták.

1445-ben V. László gyermekként lett király, ezért az ország irányítását először hét főkapitányra, majd Hunyadira bízták, kormányzóként.

1448-ban újabb, bár sikertelen hadjáratot vezetett Szerbiába. A magyar hadak Rigómezőig hatoltak dél felé. Brankovics, aki magyarországi birtokait Hunyadinak adta át, nem támogatta,. S ezért nem tudtak egyesülni Kasztrióta György albán harcosaival. A magyar sereg a túlerővel szemben három napig helytállt. A csata elveszett, de a török veszteségei olyan nagyok voltak, hogy üldözésre nem is gondolhattak. Brankovics Hunyadit elfogta, és csak birtokai visszaadásának ígérete árán engedte haza.

1456-ban II. Mohamed Nándorfehérvár ostromához fogott. Az erős végvárat 7000 katona élén Szilágyi Mihály, hunyadi sógora védte. Hunyadi zsoldosaival és a rábízott országrészek nemességével vonult fel. Seregét a pápa által egybehívott keresztes had egészítette ki, Kapisztrán János vezetésével. Hunyadi felmentő seregével áttörte a török hajózárat, majd bejutott a várba. A keresztesekkel együtt kitörtek a várból, és vereséget mértek a törökre. A diadal jelentősége óriási volt: a vár megvédése megakadályozta a török betörését az ország belsejébe.

1458-ban az országgyűlés Hunyadi Mátyást a Duna jegén királlyá választotta.

Kénytelen volt felvenni a harcot a törökkel. II. Mohamed, kihasználva a magyar politikusok lekötöttségét, végérvényesen elfoglalta Szerbiát a fontos Duna menti végvárakkal egyetemben (Galambóc, Szendrő). A török elleni harcra szorította a királyt a közhangulat is: a magyar nemesség csak az lehetett népszerű uralkodó, aki hagyományos támadó hadjáratokat indít a török ellen.

1463-nam Mátyás Bosznia védelmére indult. A török főerőkkel nem merte megkockáztatni az összecsapást; mindkét fél várak megszerzésével kívánta biztosítani helyzetét. Mátyás számos kisebb erősség mellett bevette Jajcát, a következő évben Szreberniket. Így Bosznia északi része magyar, déli része török kézre került, s a tartomány területén is kiépült a magyar és a török végvári vonal.

Mátyás belátta, hogy nyugati támogatás híján támadó hadjáratokra kevés az ország ereje az egyre erősödő törökökkel szemben. A török elleni harc elhanyagolását eredményezték nyugati törekvései.

Azonban a török sem kedvezményezett támadásokat, így állóháború alakult ki. Mátyás az 1470-es években a törököt többször átengedte ellenfele, III. Frigyes osztrák tartományai felé. 1474-ben a felbátorodott török Váradig benyomult az országba, és rabok tömegével hagyta el azt. Ugyanebben az évben új várat épített Szabácsnál a Száva mocsarában. A közvélemény nyomására Mátyásnak válaszolnia kellett erre a lépésre. Ezért 1475 őszén, hogy ne találkozhasson a szultáni főerőkkel, zsoldosaival és a hagyományos magyar haderővel elfoglalta a jelentéktelenvárat. Gondja volt arra, hogy híre kelljen törökellenes megmozdulásának.

Az uralkodó a déli végvári vonalat karban tartotta, sőt fejlesztette. A várak szerepe kettős volt: egyrészt kivédték a portyákat, másrészt a nagyobb támadásokat felfogták addig, amíg felmentő sereg nem érkezett az ország belsejéből.

A török 1479-ben nagy erőkkel tört Erdélyre, és foglyok ezrével akart kivonulni. Báthori István erdélyi vajda Gyulafehérvár közelében, Kenyérmezőnél állította meg őket. Válaszul a betörésre a király és Kinizsi Pál a következő évben Szerbiát és Boszniát dúlta.

Nyugati tervei miatt mátyás nem akart háborút, így 1483-ban öt évre békét kötött a törökkel, amit egészen 1520-ig a magyar királyok ismételten megújítottak. Ez persze nem jelentett igazi békét, a Délvidék tovább pusztult.