Szokott és némileg elcsépelt újságírói fogás, hogy az ember megkérdezi: mond ez a név valamit? Virginia Katherine McMath. Nyilván semmit. De ha azt mondom... - folytatódik a gondolat. Nos, ha azt mondom, akkor azért valamit biztosan mond a név, csak úgy érzem, mégsem eleget. Ginger Rogers. Valami táncosnõ Fred Astaire mellett, de hogy pontosan melyik is, azt a késõn születettek már nem fogják rögtön tudni. Valamelyik szõke, de hát a harmincas években mindenki szõke volt, mert ez mutatott jól a fekete-fehér filmeken. Ginger Rogers. Ha élne, kilencvenhat éves lenne.

Ám sokkal tovább élt, mint gondolnánk, egyrészt azért, mert a múlt századnak nagyon az elején született, ha hinni lehet a színésznõk életrajzának (nem), akkor is legkésõbb 1911-ben, másrészt csak 12 éve halt meg. De a szakmai élete is bõvebb, tartalmasabb, érdekesebb, mint az a tíz film, amit együtt forgatott Fred Astaire-rel. Ginger nem hagyta magát. Utolsó nagy filmjében már rémes, öreg boszorkány, vörösre festett hajjal, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a film után viszszatérjen a színházba, és korához illõ darabokban lépjen föl.

Kevesen tudják, de a Hello Dolly!-t is õ vitte sikerre. Nem sokkal a bemutató után õ vette át Dolly Levi szerepét Carol Channingtõl, vele indult a darab amerikai körútra, hogy aztán a film szokott igazságtalanságával a korban megfelelõ hölgy helyett egy sokkal fiatalabbat válasszanak és az örökkévalóságnak Barbra Streisandot adják át. És még megsértõdni sem lehet, hiszen Ginger Rogers is a celluloidnak köszönheti a halhatatlanságot és az örök ifjúságot, Hollywood nélkül õ is csak egy kis csirke maradt volna a zenés színházban.

Így is indult a pálya: Ginger Rogers tizenöt évesen megnyert egy charleston-versenyt, és a mamája meglátta az ebben rejlõ lehetõséget, turnézni kezdett a lánnyal. Kissé szerény körülmények közül indultak, Ginger a vonaton legurigázta a harisnyáját, és babát vett a kezébe, hogy megkaphassa a félárú jegyet. De így is elért a Broadwayra, és a mellékszereplõk közül fölkapaszkodott a színlap élére. Nem volt mindig könnyû és erkölcsös az út, egy kollégája szerint Ginger csak akkor mondott nemet, ha nem értette a kérdést. De a vad élet az arcán még sokáig nem hagyott nyomot. Szõkeségére rásegített, de a szeme az olyan ragyogó, kék és ártatlan maradt, mint a charleston-verseny idején. És ez az arc kellett Hollywoodnak is. Megint a szamárlétra: kisebb szerep után fõszerep, fõszerep utána a megfelelõ partner megtalálása, és a legendává válás Fred Astaire oldalán.

Hogy is mondják? A varázst csak érezni lehet, megmagyarázni nem. Dehogynem. Tökéletes kettõst alakítottak. Astaire szédült lendülettel tanította a táncban egyébként sem járatlan Gingert mozogni, akibõl végül sokkal jobb táncos lett, mint ahogy az utókor emlékezik rá: nem volt nagyon elegáns, de a lábmunkája kikezdhetetlen. Ginger nemcsak igazi táncos, de úrinõ is lett, Fred Astaire pedig cserében ugrabugráló Miki egérbõl igazi férfivá vált Ginger oldalán. Ne tévedjünk, csak a vásznon. Az életben nehezen viselték el egymást, szerencse, hogy nem is voltak rákényszerítve. Élték a maguk külön életét. De ha a forgatáson összekerültek, akkor minden megváltozott. Igazi szerelmespárnak tûntek, ártatlannak, kifinomultnak, elegánsnak, kecsesnek és energikusnak. A világválság idején emberek ezrei és milliói hitték, hogy van egy szebb világ, ahol varázslatos emberek pergõ-kopogó cipõsarokkal vallják meg egymásnak múlhatatlan szerelmüket egy hajó fedélzetén. Hitték? Ugyan. Saját szemükkel látták.

Aztán elmúlt a válság, elmúlt a fekete-fehér film, kettévált a pár, és a jóslatok ellenére sikeresek maradtak, Ginger Rogers még egy Oscar-díjat is begyûjtött, Fred Astaire minden józan megfontolás ellenére továbbra is hódító maradt a vásznon. A szépen fölépített karriert szépen sikerült leépíteni is, pedig ez talán még nehezebb, de õk külön-külön is megmaradtak köztiszteletben álló öreg színészeknek, míg értük nem jött mindannyiunk közös ellensége. De akkor õk jól beintettek neki, és légiesen, szerelmesen, gyönyörû tartással arrébb lebbentek egy nagyszerû fordulattal.

Forrás:
Fáy Miklós: Virginger c. írása