Galileo Galilei (1564-1642)

Az olaszországi Pisa városa azzal büszkélkedhet, hogy ott született 1564. február 15-én Galileo Galilei. Tizenhét éves korában kezdte meg filozófiai, fizikai és orvostudományi tanulmányait az egyetemen, 1585-ben azonban átköltözött Firenzébe, s ott már kizárólag matematikával és fizikával foglalkozott.
Tanulmányai befejeztével professzor lett Pisában, majd Firenzében. 1592-ben Padovába ment, s ott dolgozott tizennyolc éven át. Itt figyelte meg, hogy a Kígyó csillagképben új csillag jelent meg, s egy év múlva el is tűnt. Akkor kezdett kételkedni Arisztotelész tanaiban, aki azt hirdette, hogy az égbolt a rajta lévő csillagokkal változatlan. Amint tudomást szerzett arról, hogy lencsék megfelelő elrendezésével távcső készíthető, s azzal a távoli tárgyak közelebb hozhatók, maga is nekilátott, és összeállított egy gyűjtő-és szórólencséből álló távcsövet, amit ma Galilei-féle távcsőnek hívunk. Valószínűleg ő volt az első tudós, aki ezt az eszközt az égboltra irányította. Megfigyelte vele a Hold felszínét, felfedezte a holdkrátereket, észrevette, hogy a Nap felületén foltok mozdulnak el, a Vénusz pedig úgy váltogatja a fázisait, mint a mi Holdunk. Legizgalmasabb élménye azonban a Jupiter négy holdjának megpillantása lehetett. Megfigyelése, valamint Keplerrel folytatott levelezése megerősítette azt a véleményét, hogy a világrend- szereket illetően Kopernikusznak van igaza: a Föld, akárcsak a többi bolygó, a Nap körül kering, a Hold pedig a Föld körül.
Galilei távcsöve állítólag harminckétszeres nagyítású volt. Ma, az  óriási teleszkópok idejében egy ilyen távcső játékszernek számít,  amit üzletben is megvásárolhatunk. Galileinek és kortársainak azonban megdöbbentő élmény lehetett ebbe a kezdetleges optikai eszközbe bepillantani, különösen amikor a Tejútra irányították, és felismerték, hogy ez a halvány fényű sáv valójában rengeteg csillag.
Galilei megfigyeléseit az 1610-ben megjelent Siderius  Nuntius  című munkájában írta le. Ugyanebben az évben elhagyta az egyetemet, és Firenzében, a Mediciek udvarában vállalt matematikusi állást.
Az egyház megkezdte a Galilei elleni harcot. A tudós  teológusok ugyanis rögtön észrevették, hogy Galilei felfedezései Kopernikusz tanait erősítik, azt, hogy a Föld és a többi égitest mozog, ez a nézet viszont szöges ellentétben áll az egyház tanításával.
Az egyház emberei akkor még várakozó álláspontra helyezkedtek, de nem volt kétségük afelől, hogy Galilei nyilvánosan is kiáll majd Kopernikusz tanítása mellett. Ez a napfoltokról írott munkájában be is következett. A mű megjelenése után azonnal vádolták Galileit, hogy tévtanokat, sőt eretnekségeket hirdet. Bellarmini kardinális 1616-ban maga elé idézte, és V. Pál pápa utasítására felszólította, hogy vonja vissza a Nap mozdulatlanságáról és a Föld mozgásáról vallott nézeteit. Galilei engedelmeskedett a felszólításnak. De amikor később a Skorpió csillagképben három üstököst fedezett fel, egy újabb munkában ismét kifejtette korábbi véleményét. Természetesen a jezsuiták dühödt támadása most sem maradt e1.
Galilei a támadásokra csak a tudományt és a művészetet kedvelő VIII. Orbán pápa trónra lépése után válaszolt. Saggiatore című írását, majd az 1630-ban kiadott Párbeszéd a két legnagyobb világrendszerről című híres művét a pápának ajánlotta. Ebben azonban úgy állította szembe Ptolemaiosz és Kopernikusz rendszerét, hogy bár látszólag a kopernikuszi tan ellenzőinek adott igazat, lényegében mégis cáfolta a földközpontú világképet. A jezsuiták mindent elkövettek, hogy Galilei könyvét betiltsák, és szerzőjét bíróság elé állítsák.
1633. június 22-én ismét pert indítottak ellene, és kínzással kényszerítették, hogy nézeteit eskü alatt megtagadja. Galilei haláláig az inkvizíció foglya maradt, bár börtönéből kiengedték.
Firenzében betegen, félig vakon írta meg főművét (Beszélgetések két új tudományról). Ebben összefoglalja azokat a mechanikai kérdéseket, amelyekkel egész életében foglalkozott. A négykötetes, párbeszédes formában írt könyvben Galilei a szabadesés s általában a gyorsuló mozgások mintaszerű kísérleteken alapuló első teljes tárgyalását adta, megfogalmazta a tehetetlenség elvét, és burkoltan a dinamika második törvényét is. Könyvében foglalkozott a hajításokkal, az ingamozgással, sztatikával és hidrosztatikával is.
Galileinek felfedezései mellett legnagyobb érdeme a fizika helyes módszerének, a kísérletekre támaszkodó matematikai bizonyításnak a kialakítása és alkalmazása.
A fizika történetének új korszakát megnyitó nagy tudós tanítványai körében, 1642. január
8-án halt meg.

Készült: Materny Károly összeállítása nyomán

      ... A gyermek mindenesetre kiválóan megtanult játszani a lanton, s később orgonálni is. Cseperedvén beadta atyja a Firenze melletti Vallombroso kamalduli kolostor iskolájába. Tetszhetett neki a csöndes élet s a sok muzsika, mert jelentkezett noviciusnak, azaz kispapnak, ámde atyja valami jobban kereső pályára szánta a gyermeket, s szeme gyengeségére hivatkozva gyorsan kivette a kolostorból. Az ifjú otthon tanulgatott, muzsikálgatott, míg atyja 1581 őszén beíratta a pisai egyetemre, az orvosi fakultásra. Akkoriban egy közepes orvos is jobban keresett a leghíresebb zenésznél.

De Galileot nem érdekelték az orvosi tudományok. Híre ment ennek, s a legenda szerint az aggódó Vincenzio egyszer váratlanul betoppant, hogy rajtakapja a lógáson. De megnyugodva látta, hogy fia elmélyülten olvas. Azt azonban már nem vette észre, hogy nem Galénoszba merült el, hanem Euklidészbe.

Az egyetemek középkorból eredő tanulmányi rendje szerint orvosok, teológusok és jogászok egyaránt egy előkészítő fakultást, a facultas artiumot látogatták szakmai stúdiumaik megkezdése előtt, és sokáig azt hitték, hogy az itteni tanulmányaiból származnak Galilei jegyzetei az arisztotelészi logikáról, fizikáról és kozmológiáról. Kiderült azonban, hogy valószínűleg jóval későbbiek ezek a jegyzetek jezsuita tanárok nyomtatott és kéziratos tankönyveiből másolta ki Galilei, mikor a Pisai Egyetemre került professzornak. Nem tudjuk hát, hogy mivel töltötte a nem kedvelt orvosi stúdiumokon túl medikusként az idejét Galilei. Valószínűleg zenélt, múlatta az időt diáktársaival, sokat olvasott. Festegetett már akkor is, vagy erre csak később kapott rá, a firenzei Rajzakadémián? Festő barátja, Lodovico Cigoli emlegette, hogy Galileitől tanulta meg a perspektíva fortélyait, ő maga pedig később megjegyezte egyszer, h ogy bár választotta volna inkább a festészetet, mint a tudományt. Igaz, hogy ez már meghurcoltatása után történt. Akárhogyan is volt, annyi bizonyos, hogy Galileo pisai diákévei alatt nem zárkózott be egyetlen szakma keretei közé, legyen az mégoly érdekes és szerteágazó, mint a matematika.

A pisai medikus vakációit mindenesetre főként matematikai tanulmányokra fordíthatta. Vincenzio eleinte hallani sem akart róla, hogy fia ne orvos legyen, de aztán barátja, Ostilio Ricci, a Rajzakadémia matematika tanára rábeszélte, hogy ne kényszerítse a fiút tehetsége ellenére. Az apa végül engedett, s Galileo a kötelező előadások lehallgatása után, de doktorátusával már mit sem törődve, 1685 tavaszán távozott a Pisai Egyetemről.

De, hát matematikusként még nehezebb volt megélni, mint zenészként. Magántanítóskodott Firenzében és Sienában, utóbbi városban nyilvános előadásokat is vállalt. Igyekezett egy kis hírnévre szert tenni, hisz állást csak így remélhetett. Szerkesztett 1586-ban egy ügyes kis hidrosztatikai mérleget, Arkhimédész elve alapján a folyadékok felhajtó erejéről, s hozzá La Bilancetta (A mérlegecske) címen egy tudományos használati utasítást, Arkhimédészre hivatkozva s nem fukarkodva dicséretében. Említi természetesen a jól ismert történetet Hierón király koronájáról, s megjegyzi, hogy Arkhimédész aligha úgy jöhetett rá a hamisításra, mint a legenda tartja. "A közölt módszer – írja – hamis és nélkülözi a matematikában szükséges pontosságot. Gyakran töprengtem, miként történhetett. Végül szorgalmasan átvéve mindazt, amit Arkhimédész Az Úszó testekről és Az egyensúlyban lévő testekről szóló könyvében bizonyít, kigondoltam egy módszert, amellyel a feladat egzakt módon megoldható. Azt hiszem, hogy ugyanígy dolgozhatott Arkhimédész is, mivel az eljárás nemcsak precíz, hanem olyan bizonyításokra alapul, melyeket maga Arkhimédész fedezett fel.

Arkhimédészt persze igen jól ismerték és rettentően tisztelték a XVI. század végi Itáliában. A könyvnyomtatás és a könyvkiadás nagy forradalma az antik matematika, csillagászat és mechanika megismerésében és fölélesztésében tán még sokkal nagyobb fordulatot hozott, mint a filozófia, történetírás és irodalom területén, hiszen a matematikai műveknél hasonlíthatatlanul nagyobb súllyal esett latba a pontosság, s tán még fontosabb volt, hogy a viszonylag olcsó könyvet mindenki megvehette, akit érdekelt, s egy-egy hosszabb s nehezebb levezetést tetszés szerint újra meg újra fölüthetett, míg meg nem birkózott vele. Az antikvitás nagy eredményeit: Euklidész, Arkhimédész, Hérón, Ptolemaiosz, Apollóniosz, Diophantosz műveit hirtelen emberek százai vehették egyszerre kezükbe, és szorgos ismétléssel megemészthették a nehéz föladatokat. A kiadások többsége latin volt, de az igényesebbek hamarosan ellenőrizhették a szövegeket görög eredetiben is, és az érdeklődés föléledésével párhuzamosan megjelentek az első olasz fordítások. Niccolló Tartaglia – aki azért maradt "Dadogó", mert kicsi korában átszúrta a torkát egy francia katona – olaszra fordította Euklidészt, Arkhimédésztől egyet s mást, s Tartaglia tanította Ostilio Riccit, akitől viszont az ifjú Galilei tanult. De Galilei – már csak medikusként eltöltött évei miatt is – kitűnően tudott latinul, s használhatta Federico Commandino 1558-ban Velencében megjelent mintaszerű Arkhimédész-kiadását. Commandino valóságos Arkhimédész-divatot teremtett Közép és Észak-Itáliában; a kisebb-nagyobb fejedelmi udvarok ugyanúgy törekedtek rá, hogy meglegyen a maguk házi "Arkhimédésze", mint ahogyan nemrégiben házi humanistáikkal és történészeikkel dicsekedtek. Az új divat gyorsan terjedt az Alpokon túl is, s a könyvnyomtatás segítségével az antikvitás fölfedezésének utolsó nagy fázisaként – elsősorban a fejedelmi udvarokban, az új divattal hírnevüket öregbíteni kívánó fejedelmek támogatásával – pezsgő matematikai humanizmus bontakozott ki, és ez a matematikai humanizmus vezetett át – kitérőkkel, akadályok és vetélytársak leküzdésével, s gyakran emberi tragédiák árán – az újkori természettudományba.