Bendarzsevszkij Anton gyerekként szembesült a hírhedt csernobili atomkatasztrófa következményeivel. Felnőttként a kíváncsiság erősebb volt benne, mint a félelem, így megnézte, negyed század után hogyan fest az atomerőmű. Meglepődött azon, hogy nagyon sok helybélit nem foglalkoztat a veszély.

Tavaly volt 25 éve, hogy az – akkor még a Szovjetunió részeként létező – ukrajnai Csernobilban felrobbant az atomerőmű 4-es blokkja, sugárzó anyaggal terítve be a tágabb környékét és Európa több részét. Bendarzsevszkij Anton 1985-ben született az akkor szintén a Szovjetunióhoz tartozó Fehéroroszország (Belarusz) fővárosában, Minszkben, és a katasztrófa idején éppen egyesztendős volt. A Kitekintő.hu külpolitikai hírportál ma már Budapesten élő újságírója korán szembesült a csernobili robbanás következményeivel.

– Igazából nem is Ukrajna, hanem Belarusz szenvedte el a legnagyobb kárt, mivel a radioaktív szennyeződés arrafelé szállt. Csernobil ugyanis Ukrajna északi részén fekszik, néhány kilométerre a határtól. Belarusz területének negyede mezőgazdasági termelésre alkalmatlanná vált; ott a mai napig nem termelnek semmit. Ma is élénken emlékszem rá, hogy gyermekkoromban megmondták, mit szabad enni és mit nem, például erdőben gombát szedni kifejezetten tilos volt, hová mehetünk el, hová nem. Szóval nagy teher volt az országnak ez a katasztrófa. Éppen emiatt érdekelt kiskorom óta a téma, vágytam rá, hogy eljussak oda, megnézhessem, hol történt a robbanás, és milyen pusztítás tvégzett – mesélt a ZEM-nek Bendarzsevszkij.

Éppen a negyed százados évforduló évében teljesült ez a kívánsága, és a tapasztaltakból dokumentum filmet is készített alkotótársával, Maczelka Márkkalaz Azimuth Film megbízásából. Elmesélte: az üzemet körbeölelő 30 kilométeres zóna határán katonák állnak, és vas szigorral ellenőriznek mindent, úgy, mintha egy szupertitkos állam lenne az államon belül. Az atomerőmű területére bejutottak, de a leállított reaktorokba és a 4-es blokkbanem mehettek be. Oda csak a fenntartási, a karbantartási munkákat végzők léphetnek be. Ugyanakkor az atomerőmű menzáján ettek, ami Bendarzsevszkij Anton szerint elég bizarr élmény volt, hiszen az ablakból a felrobbant reaktor blokkra felhúzott beton szarkofágot látták. Mint mondta, az erőmű körüli terület gondozott volt, sétányok és ültetett tuják tarkították az utcaképet. Ám erősen ajánlották nekik, hogy fűre ne lépjenek.

– Néhány száz méterre voltunk a felrobbant 4-es reaktor blokktól. A sugárzás ehhez képest viszonylag alacsony volt, 2,5-3,5 mikrosievert közötti értéket mutatott, de a reaktor épületéhez közeledve fokozatosan nőtt. Az utunkat támogató Paksi Atomerőmű Zrt.-től kaptunk dózismérőt, annak segítségével figyeltük, hol mekkora a radioaktív sugárzás. A kilenc nap alatt akkora dózist kaptunk, mintha két napos repülésen vettünk volna részt – mondta. (A repülőgépen utazókat a magasságtól függően növekvő, természetes kozmikus sugárzáséri – a szerk.) – Akkor lehet tartós egészség károsodást szenvedni, ha huzamosabb ideig él valaki ott, vagy a környékről származó alapanyagokból készült ételt eszik. Mi nem mehettünk be a felrobbant blokkba, de a filmben megszólaló egyik főszereplőis erre vágyott, és végül kárelhárításban közreműködő szakemberként bejutott, pedig tisztában volt azzal, hogy a szervezetét érő dózis valamikor a halálát okozhatja.

Csernobilban ma háromezer ember lakik, azok, akik a védőzónában, illetve az üzembena szükséges napi karbantartást elvégzik. Ők építik azt az emlékparkot is, amely mementóként fogja hirdetni az 1986-os tragikus eseményt. A város nagyobb része kihalt, üres épületek sorakoznak egymás mellett.

Eljutottak az eredetileg VlagyimirIljics Lenin Atomerőmű kiszolgálására, a dolgozói számára lakhelyül épült Pripjaty kisvárosba is, de csupán a maradványait találták. Mert a baleset bekövetkezte után onnan54 ezer embert menekítettek ki, és azóta szellemváros. Talán az egyetlen település a Földön, ahol a 25 évvel ezelőtti állapotok konzerválódtak. Jó példa erre a helyi vidámpark: 1986. május 1-jén lett volna az ünnepélyes megnyitója, a katasztrófa azonban április 26-án történt, és a hintákat, az óriáskereket, a többi játékot már nem használta senki. A fosztogatók viszont éltek a lehetőséggel, és amit az evakuálás után üresen maradt városkából el lehetett vinni, azt elvitték.

Bendarzsevszkij Antonék jártak a Pripjatytól 50 kilométerre lévő Szlavuticsban is. Ezt a települést Pripjaty kiürítése után néhány hónappal kezdték építeni szovjet összefogással. Házait, középületeit, infrastruktúráját a Szovjetunió tagköztársaságai ajándékozták, éppen ezértSzlavuticsegyes kerületei, negyedei az egykori adakozók nevét viseli. Ide került, itt kezdett új életet a legtöbb kitelepített.

– Szlavuticsban élnek olyanok, akik a csernobili erőműben dolgoztak a baleset előtt és utána is – mesélte BendarzsevszkijAnton. – Azt mesélték, hogy ha nem lenne, hiányozna nekik. Volt, aki azt mondta, hogy igazoltan a radioaktív szennyeződés miatt lett beteg, ennek ellenére továbbra is az atomerőmű fenntartói között dolgozik; mert szereti ezt csinálni, és fontosnak tartja, amit csinál. Számomra ők okozták a legnagyobb megdöbbenést az elhivatottságukkal és a veszéllyel szembeni érzéketlenségükkel.

A cikk folytatása a magazinunkban olvasható.

Raffai Ferenc

www.zoldenergetika.hu