Csendes várakozás

Az advent egyes formáinak megjelenését a néprajzkutatók igen korai időkre datálják, de az V. századtól már mint a karácsonyi előtti várakozási időszakot ismerjük. Róma a VI. században vette át. Advent eredetileg hat hétig tartott - később VII. Gergely határozta meg négy hétben -, s szorosan összefonódott a böjtöléssel, ami heti három napot érintett. Az előírások azonban nem csupán étkezési tiltásokra korlátozódtak, ezen időszak fontos eleme volt a hajnali misék látogatása, amiket arany miseként, angyali miseként vagy rorátéként is ismerünk. Ez utóbbi különösen érdekes, mert kifejezetten térségi hagyományról beszélünk: a katolikus területek tekintetében a roráténak az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén vannak ma is élő hagyományai. Persze mint oly sok karácsonyi elemet, az angyali misét is megannyi pogány hiedelem kísérte. Ilyen például az az alföldi szokás, amelynek értelmében az eladósorban lévő lányok cukorkát szopogattak az angyali misére szólító harangszókor, hogy ezzel édesgessék magukhoz a kérőiket. Ezenkívül számos, a gonoszjáró időszak hiedelméből kiinduló népszokást ismerünk.

Az Úrjövetelre való felkészülés időszaka csendes, elmélkedéssel töltött hónap, melyben testi és lelki megtisztuláson is átmegy a hívő ember - ezt erősítendő az 1661-es nagyszombati zsinat a házasságkötést és egyéb hangos összejöveteleket is megtiltotta az adventi időszakra. A visszafogottsághoz az egyház is igazodik: ilyenkor az oltár dísztelen, az orgonakíséret is ritka. Bár a vallási előírásokat mind kevesebben követik, a karácsonyra való felkészülés, a szeretetre való hangolódás és elmélyülés a felszín alatt máig jellemzi ezt a négy hetet, amelyben a liturgikus és pogány szokások sajátos keveredése alakult ki.

A fény ideje

Az adventi koszorú őse például egyes források szerint olyan hiedelmek korából származik, amikor a körnek még varázserőt tulajdonítottak, ami megvédi őket a gonosztól. A kör jelentette számukra az örökkévalóságot, s az el nem múló varázserőt is. Szalmából font koszorúikat különféle színekkel díszítették, s már ekkor megjelent az azóta is karácsonyi színnek tartott piros, zöld, ezüst és arany - ez utóbbi kettő a fényt jelképezte. A koszorú mai elterjedtségéhez vezető következő lépcső már ismertebb: egy gyermekotthont vezető protestáns lelkész, Johann Heinrich Wichern volt az, aki a feledésbe merült szokást új formában elevenítette fel. Hatalmas fakoszorúját 1838-ban megannyi gyertyával díszítette: minden hétköznapot egy-egy kisebbel, minden vasárnapot egy nagyobbal. A gyertyák száma idővel csökkenni, a szokás pedig terjedni kezdett, s mára az egész keresztény világon visszaköszönnek az ünnepi koszorúk, amelyre felkúsztak az egyház színei is, dacára annak, hogy az adventi koszorú nem tekinthető liturgikus jelképnek.

A négy gyertya színei ennek értelmében gyakran a következőképp alakulnak: három lila, melyek szimbolizálják Ádámot és Évát (hit), a zsidó népet (remény), valamint Keresztelő Szent Jánost (szeretet). Az egyetlen rózsaszín Szűz Máriát (öröm) jelképezi. Ahogy egyre több gyertyát gyújtunk karácsony közeledtével, úgy növekszik a fény ereje is, ami karácsonykor éri el csúcspontját. Mivel advent az év legsötétebb napjait kíséri el, ekkor van a téli napforduló is, az ünnepeket jellemző fények ölelésére vallástól függetlenül minden ember vágyik.