A Szent Korona ezer éves története bővelkedik izgalmakban. Első királyunk, Szent István koronája az idők folyamán önállóvá vált, függetlenedett az éppen várományos trónörökös személyétől. Csak az lehetett valóságosan, hosszú távon ura az országnak, akit megkoronáztak vele. Ezért döntő fontosságú volt, hogy a leendő uralkodó birtokolja is a koronát. A Szent Korona kalandos történetéből most kettőt elevenítünk fel: mindkettő során külföldre került nemzeti ereklyénk, és mindkettő február hónaphoz köthető.

1439 júliusában meghalt Pálóczi György esztergomi érsek, akinek őrizete alatt volt a Szent Korona, valamint a királyné koronája és a koronázási ékszerek. Az akkori magyar király, Albert sietve ezen értékeket az esztergomi várból átszállítatta a visegrádi fellegvárba. Néhány hónap múlva azonban ő is meghalt. Özvegye, az áldott állapotban lévő Erzsébet királyné remélvén, hogy fiút szül, akit majd megkoronáztathat, biztonságban akarta tudni a Koronát. Megbízta komornáját, egy bécsi előkelő asszonyságot, Kottanner Jánosné Wolfram Ilonát, hogy csempéssze ki a visegrádi várból. Kottaner Jánosné - amint azt későbbi emlékiratából tudjuk - két segítőjével 1440. február 20-21-e éjjelén feljutott titokban a várkápolna feletti szobákhoz, ahol őrizték az ékszereket. A gyertyafény homályában leverték, illetve lefűrészelték a lakatokat, és több ajtót is fel kellett törniük, hogy abba a helyiségbe érjenek, ahol a Szent Korona volt. A zajra senki sem ébredt fel, így miután megszerezték, minden lakatot pótoltak, és rátették a királyi pecsétet is, hogy ne tűnjön fel senkinek a lopás. A Koronát vánkosba rejtették, majd már az ébredő várnép között lesétáltak a Dunához. A befagyott folyó jegén szánon elindultak Komárom felé, ahol a várandós királyné várta a titkos szállítmányt. Útközben egy kísérő szán beszakadt a vízbe, de Kottanner Jánosnénak sikerült a Koronát eljuttatni Erzsébethez. A királynét egy óra múlva szülési fájdalmak fogták el, és rövidesen megszületett a trónörökös, aki valóban fiú lett. 12 hét múlva Székesfehérvárott meg is koronázták a gyermeket, V. László néven. A koronázás alatt Kottannerné tartotta kezében a csecsemőt.

A magyar rendek egy része azonban I. Ulászlót választották királynak, Lászlónak így várnia kellett az uralkodással. Gyámjához Frigyes német császárhoz menekült, és a Szent Korona is Frigyeshez került zálogba Bécsbe. I. Ulászló halála (1444) után Hunyadi János kormányzóként irányította az országot, majd 1453-tól V. László került végre a trónra (majd ő lesz, aki lefejezteti Hunyadi Lászlót). A Szent Korona azonban Frigyes császárnál maradt, és csak Mátyás király tudta drága áron kiváltani 1463-ban. Ő szállíttatta újra Visegrádra, majd megkoronáztatta magát. Az 1464. évi II. törvénycikk pedig az első törvény volt, amely a Korona megőrzéséről rendelkezett, nehogy „a Korona ismét az országtól idegen helyre kerüljön".

Ennek ellenére az elkövetkező 300 évben többször menekítették különböző hadak elől nemzeti ereklyénket Bécsbe a Habsburgok. További törvények születtek a Korona védelmében, mindezek azonban nem akadályozták meg II. Józsefet sem, hogy tervei szerint végleg elvitesse - immár Pozsonyból - ismét külföldre, Bécsbe a koronát. A kalapos királyt nem érdekelte a koronázás szertartása, vagy a korona szentsége. Hiába figyelmeztette a magyar kancellária és a helytartótanács, az uralkodó 1784. április 13-án elszállítatta a koronát, óriási vihar és mennydörgés közepette, melyet a nép rossz előjelnek vett. Valósággá is lett a baljós jel: II. József pár év múlva már olyan népszerűtlen volt, hogy azok is szembefordultak vele, akik eleinte támogatták. „Ennél terhesebb fellegekkel béborult egű, veszedelmesebb szélvészekkel fenyegetődző esztendőt én még nem értem." - jegyezte fel az 1790-es évről egy kortárs a naplójába. Nemcsak a birodalom külpolitikai nehézségeire, vagy az elhúzódó török háborúra gondolhatott. A különféle sérelmek és az erőszakos németesítés miatt Magyarországon óriási volt az elégedetlenség, már-már forradalmi a hangulat. Mindenki magyar ruhában kezdett járni, magyarul beszélt vagy tanult. A nemzeti ébredésnek irodalmi következményei lettek, ahogy a kortárs megjegyezte: „Az ekkor világra jött deák és magyar versek sokak voltak - a vak öröm mindenkit poetává formált." Az egyik ilyen költemény így kezdődött:

„Szert tettél Kincsedre vitéz Magyar Nemzet!

Melynek veszedelme romlást csak nem nemzett.

Ládd, mennyire érhet a Törvénynek útja,

Ez egyedül minden Igazságnak kútja."

A lelkesedés csúcspontja ugyanis a hat éve elhurcolt Szent Korona Budára hozatala volt, melyet a már beteg II. József kénytelen volt megengedni. 1790. február 18-án bocsátották útjára a Koronát Bécsből, s diadalmenetben hozták Köpcsényen, Győrön és Esztergomon át Budára. A magyar nemesség és a polgárság ünnepelt, a nemzeti ébredés a tetőpontjához ért, egyesek egyre merészebb célokat tűztek ki az ország jövője szempontjából. Mikor 21-én délután 4-kor a Korona a budai vár Szent Zsigmond kápolnájába megérkezett, II. József már egy napja halott volt. Testvére, II. Lipót követte a trónon, akit 1790 novemberében megkoronáztak magyar királynak Pozsonyban. Az 1790. évi VI. törvény pedig kimondta, hogy a „Szent Korona, mely eddig sok veszélyben forgott, és csak az égiek kedvezéséből maradt meg, a hozzátartozó drágaságokkal együtt az ország szívében, Budán őriztessék."

De a törvény betűjét a történelem még sokszor felülírta a következő századokban is